"A szerelem városa címre sok város pályázott már az elmúl idõk folyamán, némelyik akaratán kívül. A legismertebbek Velence, és Párizs. Mindkét városnak van olyan momentum a múltjában, ami miatt rászolgálhattak erre a címre. A reneszánsz Itáliában virágzott a prostitúció, mindamellett hogy a keresztény egyház szent városa is ezen a földnyelven van. Franciaországban III. Napóleon udvarában, ugyancsak szabados szerelmi élet folyt, ha másból nem Zola híres regényébõl mindenki kaphat egy kis eszenciát belõle. A császárság bukása után ez a szabados életforma a kiteljesedett a polgári rétegekre is, és elterjedtek a bordélyházak. Az 1990-es párizsi világkiállítás idején már több mint negyven mûködött a városban.

Ki ne hallott volna az európai kultúra bölcsõjének számító Róma lakomákkal egybekötött orgiáiról? Mindezek mellett a rómaiak alapvetõen szemérmesek voltak. A prostitúció természetesen itt sem volt ismeretlen foglalkozás, éppen ezért a római jog szigorú keretek közé, és szoros hatósági felügyelet alá vonta ezt a fajta tevékenységet. Az antik Rómában az számított prostituáltnak, aki válogatás nélkül bocsátotta testét az õt igénybe vevõ személy(ek) rendelkezésére. A pénz elfogadása ehhez nem volt feltétel, így azt is prostituáltnak bélyegezték, aki mindezt a tevékenységet ingyen folytatta. A prostituáltakkal azonos megítélés alá estek a táncosnõk, és színésznõk is, akik sokszor átlátszó lenge öltözékben lejtették táncaikat a színpadon. Az a személy aki prostitúcióra adta a fejét, gyakorlatilag jogfosztottá vált. Az antik Rómában nem volt szükség iparengedélyre a tisztességes foglakozást ûzõ iparosoknak, azonban a prostituáltak tevékenysége, és bordélyházak üzemeltetése, engedély köteles volt (licentia). A hatóság nyilvántartásba vette õket, és ellenõrizte is a tevékenységüket. A prostituált, és nyilvánosházat üzemeltetõ személy cégért helyezhetett ki a házára, de csak délután fogadhatott vendégeket és adót is kellett fizetniük. A mesterség ûzése a polgári jogok korlátozását vonta maga után. A prostituáltak nem tanúskodhattak, nem örökölhettek, csak becstelen, vagy rabszolgasorból felszabadított személlyel házasodhattak, nem mehettek színházba, és a sérelmükre elkövetett bûncselekmények jogorvoslatánál is hátrányokat szenvedtek. A velük kötött szerzõdések semmisnek minõsültek, aminek értelmében a fizetség nélkül távozó ügyféltõl nem perelhették volna a járandóságukat. Ilyen probléma persze nem sokszor adódott, hiszen a fizetséget egyszerûen elkérték elõre. A bordélyházakban nem volt ritka a bérletes rendszer sem. Persze az ügyfél sem perelhetett ha az elõre átadott fizetségért nem kapott semmit, hiszen jogilag nem történt elismert szerzõdés. A római jogban a prostitúció, kerítés, és bordély üzemeltetés nem számított bûncselekménynek, mint ahogyan jóval késõbb a reneszánsz Itáliában sem. Akkoriban nem volt egységes Olaszország, hanem önálló városállamok léteztek a helyén. A szent város Róma befolyása azért mindegyik államot elérte. Éppen ezért érdekesek azok a törvények, amik a prostituáltak, és bordélyok mûködését szabályozták. Ez még az ókori római rendszernél is liberálisabb volt. Az érvényes törvények védték a prostituáltakat az erõszakoskodóktól, és a fizetni nem akaró vendégektõl. Az ókori Rómában nem volt így, hiszen a zaklatásnak kitett prostituáltról az volt a vélekedés, hogy az foglalkozásának velejárója, így tûrnie kell. Az egyház is meglepõen toleráns volt a prostituáltakkal szemben, igaz idõrõl idõre próbálták rendeletekkel és törvényekkel visszaszorítani a tevékenységüket. Ezek viszont inkább csak jelképes demonstratív intézkedések voltak, hiszen a korabeli városállamok büdzséje jócskán támaszkodott a prostituáltaktól beszedett adóbevételekre. Az egyház így soha nem ítélte el azt a tevékenységet egyértelmûen, illetve csak látszatintézkedéseket hozott a visszaszorítása érdekében. Ebben az idõszakban Itália szinte minden városában üzemelt bordélyház. 1468-ban Velencében állítólag kétszáznál is több bordély mûködött. Létezik egy 1490–es adat a szent városról is, ahol ebben az idõben állítólag hatezernél is több kéjnõ folytatta mesterségét. Ezek elképesztõ számok, hiszen abban az idõben Róma lakossága hatvanezer fõ körül volt. Az olcsóbb prostituáltak tevékenységüket a közösségi élet színterein folytatták, úgy mint templomok környéke, fogadók, piacterek, és bordélyházak. Az elitebb kaszt képviselõi leginkább a görögök hetéráira hasonlítottak. Mûvelt, irodalomban, mûvészetekben, zenében jártas nõkrõl van szó. Itáliában virágzott a szex turizmus. Ezt a korszakot az Európai méretû pestis, és szifilisz járvány zárta le, aminek gyors elterjedéséhez bizonyosan hozzá járultak a prostituáltak után érdeklõdõ turisták is. A járványok idején több prostituált is lincselések, és zaklatások áldozatává vált, de a járványok elmúltával a prostitúció újra erõre kapott. A prostituáltak Itáliában jutottak a legnagyobb lehetõségekhez. Mûvészek múzsái lettek, szerepet kaptak a politikában, és sok mûvész is kikerült a soraikból.

A másik legendás város Párizs. Párizsról szinte mindenkinek a mûvész negyed, a Moulin Rouge, és a piroslámpás negyed jut az eszébe. Párizs a 17. században kapta azt a világvárosi jelleget ahogyan ma is ismerjük. Ezzel egy idõben alakult ki az a szabados életfelfogás is, ami miatt pályázhatott a szerelem városa címre. A második császárság idején a prostitúció és a szexuális szabadosság még inkább csak a felsõbb rétegek kiváltsága volt. A gazdag vállalkozók, és iparosok által kitartott félvilági nõ több irodalmi alkotás témájául is szolgált. Az igazi nagy szexuális forradalom a császárság bukása után, alakult ki. Hasonlóan a reneszánsz Itáliához, itt is létrejött egy olyan mûvészeti, és szépirodalmi szubkultúra, ami az érzékiséget állította reflekorfénybe. Ennek egyik legismertebb figurája, és mûvelõje volt Henri de Toulouse-Lautrec. Lautrec õsi tradicionális nemesi család sarja volt. Miután többször is eltörte mindkét lábát 15 éves korában megállt a növésben, nyomorék maradt. Húszéves korában elhagyta a szülõi házat, és beköltözött a Montmartre, ami tulajdonképpen Párizs egyik szegény negyede volt, ahol a városban élõ mûvészek is éltek, és dolgoztak. Lautrec számára addig ismeretlen világot jelentett a kabarék, nyilvánosházak, és zenés szórakozó helyek nyüzsgése. A luxus környezetben felnõtt festõ ugyanazt a bohém önpusztító életet kezdte folytatni, amit ebben a miliõben mûvész kollégái. Festményei, rajzai témáját egyre inkább ez a környezet adta. Hogy a munkája tárgyát képezõ prostituáltak életét jobban megismerje, nemegyszer hónapokra beköltözött egy-egy ilyen intézménybe. A kurvák körében igen népszerû volt, a lányok gyengéd, együttérzõ férfinak tartották. Olyan festmények, rajzok születtek ebben az idõszakában, amik a bordélyházak legbensõségesebb, vagy éppen leghétköznapibb életét örökítették meg. Olyan jelenetek voltak ezek, amiket a vendégek nem láthattak, mint például kuncsaftra várakozás közben, orvosi vizsgálat elõtt, vagy tisztálkodás közben. A nyilvánosházak életének 1896-ban egy egész litográfiasorozatot szentelt Õk címmel. Mégis a legismertebb munkája egy „Vörös malom”-hoz címzett éjszakai mulató részére készített plakát sorozat volt. Henri de Toulouse-Lautrec életét Pierre la Mure - Moulin Rouge címû regényében ismerheti meg az érdeklõdõ olvasó. Lautrec nem élt sokáig. Az egyébként is beteges festõt az éjszakai élet, és az alkoholista életmód, teljesen tönkretette. Hosszú betegeskedés után 1901-ben halt meg 37 éves korában.

A párizsi luxus bordélyok a jómódú vendégek számára olyan szolgáltatásokat nyújtott, amik a legperverzebb látogatók igényeit is kiszolgálták. Már abban az idõben is rendelkezésre álltak a manapság szex shopokban kapható segédeszközök, sokszor jobb kivitelben mint manapság. Az 1990-es párizsi világkiállításra a legtöbb ilyen intézményt modern technikai berendezésekkel is felszerelték, mint elektromos stimulálásra alkalmas eszközök, vagy elektromosan forgatható asztalok, amiken mások szerelmeskedését nézhették a vendégek. A leskelõdõk nem csak humán szexet bámulhattak, hanem esetenként nõk álatokkal (pl nagy testû kutyákkal) történõ közösülését is. A vendégek rendelkezésére álltak a szado-mazo játékokhoz szükséges eszközök is. Természetesen ezeket a szolgáltatásokat, csak a leggazdagabbak vehették igénybe. Párizsban is megtalálhatók voltak a prostituáltak világában ismert összes kaszt, és minõségi szint. A bordélyokban dolgozó lányok, szállást, ellátást, és fizetést kaptak a munkájukért, és rendszeres orvosi felügyelet alatt álltak. A ranglétra legalján itt is azok a lányok álltak, akik az utcákon árulták magukat.

Ugyanebben az idõben Angliában egyfajta puritán életfelfogás uralkodott a szexualitást illetõen. A viktoriánus kori társadalmi berendezkedés, pontosan meghatározta a nõk helyét ebben fõleg férfiak uralta világban. Az ideális nõt a szûziesség, szenvedélytelenség, és feltétlen hûség jellemezte. Ebben a világban a nõ, férjének alárendeltje, és legfeljebb segítõje lehetett. Az a nõ aki nem tudott, vagy nem akart megfelelni ezeknek az ideáknak, az bukott nõnek számított. A prostitúciót, szexuális devianciának minõsítették, és jobbára tudományos alapon közelítettek ehhez a témához. A társadalmilag elfogadottnál nagyobb szexuális vágyat a nõknél neveltetésbeli, és mentális problémákra vezették vissza, míg a férfiaknál nemi szükségletként írták le. Auguste Debay (1802-1890) házassági kézikönyvet is írt, ahol ki is fejti, hogy a férfiak, mely idõszakukban, milyen aktív nemi életet éljenek. A hivatalosan elfogadott társadalmi megítélés, és a valóság persze élesen elváltak egymástól. Londonból, mint birodalmi fõváros, és Európa legnépesebb városa, nem hiányozhattak a prostituáltak sem. Mindemellett a jelenséget problémaként kezelték, és jobbára agyonhallgatták. A törvényi szabályozás a prostitúciót magát itt sem tekintette bûncselekménynek, csak a kihívó viselkedést és a közrend megzavarását. Születtek viszont törvények, a nemi betegségek visszaszorításának érdekében. Ezek értelmében a fertõzõ betegséget terjesztõ prostituáltakat kórházakba záratta a hatóság. Ebben az idõszakban a rendõrségi adatok szerint Londonban 5-6 ezer között mozgott a prostitúcióból élõ nõk száma. Ezekben a számokban nyilván nincsenek benne a kitartott nõk. A városi nyomornegyedek, a prostitúció melegágyai lettek, és az itt létezõ társadalmi normák élesen elváltak a hivatalosan elfogadottétól. Így talán nem is csoda, hogy ezekben a nyomornegyedekben kiugróan magas volt a szexuális bûncselekmények száma. Ezek közül egy gyilkosság sorozat különösen nagy vízhangra talált a korabeli sajtóban. A hírhedt gyilkosságok a Whitechapel nyomornegyedben történtek 1888 õszén. Az elkövetõ aki levelekben kérkedett is teteivel „fõnökök” néven emlegette a rendõröket, és Hasfelmetszõnek nevezte magát. Leveleit ezzel a címzéssel adta fel: A pokolból. Elsõ áldozata a negyvenkét éves Mary Ann Nichols volt, akinek augusztus 31-én éjszaka vágta át a torkát. A következõ akciója nyolc napra rá következett Annie Chapman brutális meggyilkolásával. Szeptember 30-án éjfél után azonban megzavarták a gyilkost amikor a negyvenöt éves Elizabeth Stride torkát vágta el. Ezért a Hasfelmetszõ gyorsan eltûnt az éjszaka ködében, és nem egész egy óra múlva ismét lecsapott. Áldozata akkor Catherine Eddowes volt, akit megölése után kibelezett, és veséje egy darabját postán küldte el a rendõrségnek. A legvisszataszítóbb gyilkosság november 10-én kora reggel történt. Az áldozat Jane Kelly volt, akinek hulláját a gyilkos gondosan kibelezte, szívét és veséjét eltávolította, a testrészeket pedig körberakta a szobában, ahol meglepte áldozatát. Ez a brutális és különös gyilkosság volt az utolsó, amelyet hivatalosan Hasfelmetszõ Jack számlájára írtak. A rendõrség heteken belül lezárta az ügyet, anélkül hogy a felháborodott közvéleménynek bárminemû magyarázatot adott volna. Mind az öt áldozat prostituált volt, ami egy idõre reflektorfénybe állította az itt uralkodó állapotokat. Ezután a negyedben fokozódott a rendõri jelenlét, de a gyilkos soha nem került rendõrkézre.

Üzenet a szerzõnek | pepita | 2008-01-10